Imre Roland a Pesti Broadway Stúdióban végzett fiatal színművész, aki töretlen kitartással és motivációval rendelkezik. Szakmáját, vagy inkább, ahogyan az interjú alatt világossá vált, hivatását alázattal és szenvedéllyel végzi. Rolandot gyermekkori tehetségélményeiről és azóta felfedezett képességeiről, siker-és kudarcélményeiről kérdeztem. A beszélgetés során szóba került néhány vágyott tehetségterülete, és a leendő színművészekhez szóló üzenetét is megosztotta. Szép gondolatokat hallhattam arról, hogy miért hálás a színészi tehetsége meglétéért, miközben világossá vált és lassan kibontakozott előttem művészi hitvallása is.
Imre Roland (Fotó: Menyhárt-Török Adél)
Milyen emlékeid vannak gyermekkorodból a tehetséged felfedezéséről? Hogyan jöttél rá, hogy tehetséges vagy? Milyen szerepet játszott ebben a környezeted?
Engem nagyon sokáig a foci érdekelt, futballistának készültem. Általános iskolás koromból vannak az első emlékeim arról, hogy tudok énekelni. Énekórákon a többiek mindig attól tartottak, nehogy őket kérje fel a tanárnő énekelni, én meg mindig szívesen jelentkeztem magamtól. Amikor elkezdtem énekelni, mindenki mondta, hogy Rolinak énekelnie kell, meg hogy Roli egy nagyon ügyes gyerek! A tanárnő egyből be is válogatott a kórusba, de akkor még egyáltalán nem is gondolkoztam ezen a pályán. A tehetség szó magamra vonatkoztatása sem jutott eszembe, akkor az teljesen természetes volt számomra, hogy tudok énekelni. Majd, amikor láttam, hogy ez nem olyan általános, hogy ebben más vagyok, mint a többiek az osztályban, elkezdtem felfedezni magamban a tehetséget éneklés szempontjából. Színművészetileg csak a középiskola végén fedeztem fel ezt, amikor elhívtak egy drámatáborba. Ott, azon a héten rájöttem, hogy színész akarok lenni.
Milyen egyéb területeken mutatkozott meg a tehetséged?
Amit mostanában vettem észre magamon egyfajta tehetségként vagy érzékként, az a kert gondozása. Ezt imádom csinálni. A kert művészete, a kert szépsége, az új dolgok megvalósítása nagyon leköti a figyelmem. Már jó pár éve érdekel, de most egyre jobban ásom bele magam – szó szerint – a dologba. Ezt is szenvedéllyel csinálom, és az elkészült eredmény után nagyon jólesik, amikor látom, hogy megnézik az utcán a kertet, vagy amikor meglátom, hogy egy szomszédom kertjében hasonló módon épül valami. Nemcsak a művészetben beszélhetünk tehetségről. Az élet minden területén tehetség az, amit az ember szenvedéllyel csinál, és amivel javára van valaki másnak vagy a természetnek.
Milyen meghatározó siker-és kudarcélményekkel rendelkezel?
Abszolút meghatározó sikerélményem volt a Nemzetközi Lehár Ferenc Operett Énekverseny, amit megnyertünk Kardffy Aishával 2017-ben. Fantasztikus élmény volt ez a verseny és nemcsak a győzelem miatt. Jó volt megtapasztalnom, hogy gyakorlással, odafigyeléssel képes vagyok rá. Nagyon kellett készülnöm rá, mert akkor még a focista múltamból megmaradt mozgásomat nagyon koncentráltan át kellett kapcsolnom a táncoskomikus szerepre. Miután már tudtuk a koreográfiát, nekem még rengeteg plusz gyakorlás kellett ehhez. Éreztem belülről, hogy ez a tánc így egyben van, hogy meg tudom csinálni úgy, hogy előtte teljesen más mozgásom volt. Most már a tánctudásomra is érkeznek pozitív visszajelzések. Meghatározó pillanatok még, amikor bizonyos koncerteken érzem a közönség reakciójából, hogy egy dal nagyon jól sikerült. Kudarcként élem meg, amikor egy dalt nem tudok úgy elénekelni, ahogy szeretnék vagy, ha egy szerep nem úgy sikerül, ahogy megálmodom.
A növekvő sikerek után hogyan tudod a szakmai alázatod megőrizni?
Ez többrétű dolog. Egyrészt a nevelésemnek köszönhető. Illetve látom azt, hogy ha valaki elszáll, az mennyire ellenszenves. Én nem akarok olyan lenni. Az nem baj, ha tudod magadról, hogy te jó vagy, ez a fajta önbizalom kell is. Szakmai értelemben, művészként a tehetségednek köszönhetően több lehetsz azáltal, hogy te énekelheted el az adott dalt vagy te játszhatod el az adott szerepet, de emberileg nem leszel több. Ugyanolyan tisztelettel köszönök az igazgatónak, mint a takarítónak. Én ott ember-embert látok, és igyekszem is ehhez tartani magam. Elszállni nem szabad. Persze benne van az emberben az eufória, de fontos, hogy megmaradj tisztelettel embernek lenni mások felé. A Magna Cum Laude énekli jól a Vidéki sanzonban: „S ha utad, egyszer a végéhez ér, ne felejtsd el, hogy honnan jöttél”. Ha felviszem igen magas szintekig a sikert, márpedig én bízom ebben, nem szabad elfelejtenem, hogy ugyanaz a kissrác vagyok, aki ott rúgtam a bőrt vidéken, és a dédnagymamám adta a 100 forintost a zsebembe, amikor meglátogatott…Önbizalommal teli lehetsz, és legyél is, aki tudja magáról, hogy ő kicsoda, hogy mi az, amit elért és erre legyél is büszke. De az, hogy elismert művész vagy, nem jogosít fel arra, hogy nagyképű legyél.
Tapasztalatod szerint van-e különbség a nézői és a színészi katarzisélmény között?
A katarzis akkor tud bekövetkezni színészként, ha nem szerepelsz, hanem te magad vagy az adott karakter. Ne eljátszd, hanem legyél az! Ez a titka és itt lép be a katarzis. Nézőként ez más. Jön egy-egy érzelmekkel teli dal, egy erős jelenet és kiráz a hideg. Színészként célod, hogy ne feszengj a színpadon, hogy lazán, görcsmentesen játssz, mert, ha te élvezed az előadást, akkor a néző is fogja, de ez fordítva is igaz. Ha sikerül feloldani a gátakat, akkor a színész és a néző is könnyebben át tudja élni a katarzist.
Mik jelentik a hivatásod legszebb pillanatait? Miért vagy a leginkább hálás a színészi tehetséged meglétéért?
Igazán hálás vagyok azokért a pillanatokért, amikor tudatosul bennem, hogy milyen emberek után léphetek az Operettszínház színpadára. Olyanok, mint Honthy Hanna, Latabár Kálmán vagy Feleki Kamill. Vagy amikor találkozom az öltözőben Bodrogi Gyula bácsival és ő méltónak tart arra, hogy beszélgessen velem, mint fiatal színésszel. Vagy amikor Kállay Borival és Virágh Józsival együtt leutazunk Békéscsabára egy előadásra és az úton beszélgethetünk. Vagy a Nemzet Színésze Szacsvay Lászlóval társaloghatok a váróban egy próbán, amíg sorra kerülünk. Megtiszteltetés megtudni azt, hogy Lehoczky Zsuzsa néni milyen nagy bókot mondott rólam a hátam mögött…Az ilyen pillanatokért nagyon hálás vagyok. Meg azért, hogy sok szép pillanatot adhatok a közönségnek. Ezért éri meg igazán színésznek lenni. Az meg a másik, hogy bele tudok bújni mások bőrébe, hogy érdemesnek találnak az adott szerepre és ennek aztán meg is van az eredménye. Nagyon örülök, hogy szerepelhetek a Petőfi-filmben. A magyar történelem egyik legszervesebb része a március 15-ei forradalom és én a márciusi ifjak közül eljátszhatom az egyiket. A néző, amikor majd megnézi a filmet, ezt hozzám is fogja kötni. Illetve maga a játék szeretete is meghatározó, jó színpadon lenni.
A pozitív vagy a negatív karaktereket szereted jobban megformálni?
Mind a kettőt. Régebben azt hittem, hogy a pozitív mindig a legjobb. De jobban belemélyedve a témába rájössz, hogy egy gonosz karakternek mennyi színe van. A jó fiú is tud jó szerep lenni, de sokszor a negatívak hálásabb szerepek. Az Operaház fantomjában pl.a fantomot jobban lehet szeretni a maga csúfságával, lényével, mint Rault, a szépfiút.
Ha valaki Hollywoodból idejönne hozzád és azt mondaná neked, hogy mentorálni fog és mindenben támogat, ami a sikeredhez vezet, kit választanál?
Leginkább Al Pacinot, Anthony Hopkinst – bár ő Walesből jönne, mert ott a birtoka – és Brad Pittet. Akinél pedig nagyon szívesen elvégeztem volna egy képzést, az Lee Strasberg. Ő Sztanyiszlavszkij után az a színészpedagógus, aki kinevelte az amerikai filmjátszás legnagyobbjait. Fantasztikus nagy mester volt.
Mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik fontolgatják, hogy színészi pályára lépnek?
Azt, hogy legyen elég kitartásuk, mindenképp higgyenek magukban, keressék és találják meg mindenben a minőséget. Ne vigye el őket a mai kor – sokszor azt gondolom, Isten bocsássa meg – igénytelensége. Hogy lássák meg, hogy milyen szép dolog egy élőzenés étterembe vinni randira egy lányt. Színészként ez fontos! Hogy olvassanak, hallgassanak jó zenét és legyenek szorgalmasok! Jöjjenek rá arra, hogy a személyes találkozások minden esetben sokkal jobbak, mint az online telefonnyomogatás. Ezt a mai fiatalságnak félkövér betűkkel, aláhúzva, hangsúlyozottan javasolnám. Éljék meg a pillanatot, ne csak a telefonba merüljenek!
Mit jelent számodra a színház?
Amikor édesanyám megkérdezi, hogy mikor dolgozom a héten, mindig mondom neki: „Anya, nem dolgozom, hanem játszani megyek”. A hivatásom a szenvedélyem, azzal foglalkozom, amit szeretek, így mondhatni nem kell dolgoznom.
Hasonló tartalmakért kattints az oldal követése gombra!