Tudtátok, hogy Bolíviában is élnek magyar leszármazottak? Igaz, a számuk elenyésző, de egyre aktívabban igyekeznek összefogni a közösséget és visszatérni magyar gyökereikhez, megismerve családjuk kalandos történelmét.
Egy ilyen család meghívott, hogy látogassuk meg a város tiszteletbeli konzulját, Roberto Sandoval Farfant, én pedig hálásan és örömmel működtem együtt, hogy a találkozó megvalósulhasson.
Természetesen egy kis szuvenírrel is készültem, többek között egy általam hímzett faliképet ajándékoztam a magyarul nagyon jól beszélő konzul úrnak.
A kedves magyar leszármazott család meghívott ebédelni, utána pedig órákig beszélgettünk a család hihetetlen izgalmas történetéről, az előző század eleji kivándorlásáról, illetve az én Latin-Amerika iránti szeretetetemről, tapasztalataimról is.
Éppen visszaértem a hotelbe, amikor hívott a konzul úr, hogy egy kedves német barátnője is szeretne találkozni velem, akinek a húga Magyarországon él, menjünk el közösen kávézni. A német hölgyről megtudtam, hogy még dolgozik, de sikerült olyan főnököt kifognia, aki elengedte őt fél évre fizetés nélküli szabadságra, hogy ezt az időt Dél-Amerikában töltse. Végül egy olyan helyre ültünk be, ahol megkóstoltunk néhány helyi ételt. Az én kedvencem a cuñape volt, ami egyfajta sajttal töltött pogácsa, frissen fogyasztva nagyon finom. Az üdítőm egy jellegzetes bolíviai frissítő volt, az úgynevezett mochochinchi. Barack van benne és fahéjjal ízesítik. Őszintén szólva nekem nem ízlett, de biztos nagyon sokan odáig lennének érte.
Sétáltunk egy kicsit a belvárosban is. Nagyon hangulatos, szép épületekkel körülvett park található ott, jó a hangulat, teljesen biztonságosnak tűnt számomra a hely. Bár még biztosan sok látnivaló lett volna Santa Cruzban, a városnézés nekem ekkor be is fejeződött, mert másnap már csak a buszpályaudvar felé vettem az irányt, hogy éjszaka utazhassak tovább a gyönyörű főváros, Sucre felé.
