Santa Cruz de la Sierrából helyi ismerősök javaslatára az Emperador busztársasággal utaztam Sucrébe, Bolívia hivatalos fővárosba. A busz nagyon kényelmes volt, külön örültem, hogy foglalhattam szólóülést is, és olyan tágas helyem volt, hogy még a kisbőröndöm is elfért mellettem.
Amit furcsálltam a buszpályaudvaron, hogy a jegyem önmagában nem jogosított fel a felszállásra. A peronokhoz nem lehetett csak úgy kisétálni. Az ott dolgozók a kapuban ellenőrizték, megváltottam-e a pályaudvar-használati díjat. Santa Cruz de La Sierrában ez 3 bolivianosba került, tehát nem drága, csak eddig hasonlóval nem találkoztam Latin-Amerikában.
A buszon nem egyedül voltam turista, ami megnyugtató volt számomra, mert azt feltételeztem, ha ők is bíznak a helyi tömegközlekedésben, akkor nem lehet baj. Ugyanis az utazásom legnagyobb félelme a Bolívián keresztüli éjszakai buszozás volt. Eljutottak hozzám olyan hírek, amelyeknek nem kellett volna, részegen és felelőtlenül vezető sofőrökről a szerpentines, veszélyes utakon. Ezek a hírek annyira megijesztettek, hogy legszívesebben újraszerveztem volna az egész utat és akár az egyik legszebb úti célomat is kihagytam volna. Nagy kár lett volna. Utólag látom, hogy a riadalmak szélsőséges, ám sajnos valóban tragikus esetek miatt keletkeztek, de nem ez jellemző a közlekedésre.
Sucre városába érve a pályaudvaron jegyet váltottam estére, hogy folytassam az utam majd Uyuni felé, a bőröndömet a csomagmegőrzőben hagytam, és gyalog elindultam a belvárosba. Ezen városrészhez közeledve már látszottak a város látképét meghatározó hangulatos fehér házak, templomok. Így hát hamar elővettem a telefonom, hogy megörökítsem a látványt.
Vasárnap reggel a belváros csendes és nyugodt volt, a gyönyörű parkjában is leginkább csak galambok tanyáztak. A város nyugalmát az sem borította fel, hogy iskolások egyházi menetébe botlottam. Imádkozva és énekelve közelítették meg a templomot.
Helyiek ajánlották nekem, hogy ha időm engedi, menjek fel egy kilátóhoz. Én ezt meg is tettem, viszont nem a legszerencsésebb időpontban. Ugyanis olyan nagy köd volt, hogy csak éppen a kilátás hiányzott. Mivel elég meredek úton kellett felmennem nehéz hátizsákkal, tudtam, hogy nem megyek vissza mégegyszer, inkább várok. A köd azonban abban az órában, amíg fent voltam, csak enyhén oszlott el, sajnos kimaradt a programból a város panorámás megcsodálása.
Láttam múzeumokat, azonban mivel zárva voltak, úgy döntöttem egy bevásárlóközpontba veszem az irányt. Ott hirtelen ötlettől vezérelve megnéztem a Hófehérke című mozifilmet. Kicsit tartottam tőle, annyira lehúzták már a megjelenés előtt, de őszintén, félretéve a nem elhanyagolható tényezőt, hogy a címszereplő nem tett eleget a beszélő nevének és a mese szerinti leírásának, hamar rájöttem, hogy engem szórakoztat a film. Nagyon tetszettek benne a dalok spanyolul, örültem, hogy egy kicsit a musicalek hangulatát hozta. Aranyos történet volt remek látványvilággal. Ettől függetlenül megértem a kritikusokat is, mert biztosan lehetett volna ennél jobb filmet is készíteni belőle.
A film után délután még maradt időm sétálni, így hát betértem egy különleges hangulatú kávézóba. Fel lehetett sétálni a teraszra, ahonnan nagyszerű kilátás tárult elém. Ha nem is madártávlatból, de egy érdekes szögből láthattam a várost. Ez kárpótolt a délelőtti füstbe(ködbe)ment kilátó látogatásomért.
Még sötétedés előtt visszasétáltam a buszpályaudvarra. Itt is szükségem volt a pályaudvar-használati díj kifizetésére, de itt csak 2,5 bolivianosba került emlékeim szerint.
Eddig még nem számoltam be róla, de európaiként busszal Bolíviában utazni sokkoló lehet az ottani szokások miatt. A terminálon vásári hangulat uralkodik, a jegypénztárosok a városok neveit kiabálva adják tudtuk az utazóknak, hol, hova vehetnek jegyet, és vannak dolgozók, akik tipikus helyi ételeket kínálnak skandálva. Bolíviában tapasztalatom szerint a legjellemzőbb a cuñape, ami egy nagy pogácsára hasonlít, és ha sikerül frissen megvenni és beleharapni, a benne lévő olvadt sajt remek ízélményt nyújt. Kívül roppanó tészta, belül friss és omlós töltelék. Egyébként Argentínában korábban már tapasztaltam hasonlót, ott is árulnak a megállóban helyi ételeket és üdítőket, de Bolíviában talán még erőteljesebben és még több helyen találkoztam azzal a jelenséggel, hogy árusok szállnak fel a buszra reggelit ajánlva az éjszakai utazás során megfáradt utasoknak.
Ha már szóba került Argentína, egy kis kitérő: cuñape helyett ott a chipa hódít. Igen, kiejtés szerint „csipa”. Eleinte mindig megmosolyogtam, amikor meghallottam az eladók lelkes kiáltását, hogy „csipát vegyenek, csipát vegyenek!”, de aztán olyan sokszor hallottam, hogy hozzászoktam. Ugyanis tavaly 9 hónapig élvezhettem az argentin emberek vendégszeretetét egy ösztöndíjprogramnak hála. Meghatározó, örök élmény.
Ahogyan persze ez a mostani, rövidebb körutazásom is az lesz. Tartsatok velem továbbra is, mert hamarosan beszámolok a világ legnagyobb sósivatagjában ért tapasztalataimról.
