Hihetetlen tudásvágy, kitartás, motiváció jellemzi a blogom első interjúalanyát. Gabriella elhivatott a kultúra és a művészetek iránt, verseket ír, olvasásnépszerűsítő projekteket szervez, hallássérültként egy a hallássérültek társadalmi beilleszkedését segítő kutatócsoport aktív tagja. Hosszú évek tapasztalata és bölcsessége sugárzik róla a beszélgetésünk során.
A lifelong learning, azaz az élethosszig tartó tanulás hiteles képviselőjének ismertelek meg. Tudom rólad, hogy évtizedek óta tanulsz és képzed magad. Ehhez kapcsolódna az első kérdésem, mégpedig, hogy van-e valamilyen meghatározó élményed, ami a tanulás során ért téged? Ha igen, mi az?
Számomra már az nagy élmény volt, hogy felvettek elsőre az egyetemre levelező tagozatra, ugyanis mellette dolgoztam is. Az első félév nem volt könnyű, 30 év kihagyása után kellett felvennem a tanulási ritmust. Nagyon szeretek tanulni, nyitott vagyok minden új információra. Amikor megtudtam, hogy bekerültem az egyetemre, hatalmas nagy eufória lett úrrá rajtam. Nem tudom más szavakkal kifejezni, úgy éreztem, mintha lebegnék. Csodaként éltem meg, hogy ott lehetek és éreztem, hogy megtaláltam a helyem. Az első jegyem jeles lett, amit olyan kitörő örömmel fogadtam, ahogy egy kisgyerek tette volna. Illetve még az első diplomaosztóm tudnám kiemelni a legnagyobb, tanulmányaimhoz köthető élményként, majd pedig a tényt, hogy felvettek mesterképzésre. Egy alap és két mesterdiplomát szereztem eddig és 6 év kihagyás után most újra egyetemi hallgató lehetek.
Mikor döntötted el, hogy a közművelődésben szeretnél dolgozni?
Miután bekerültem a képzésre, a kulturális szféra már akkor megérintett. Mikor pedig a tantárgyak által kezdtem megtudni, hogy mik egy jó könyvtáros ismérvei, gyakorlatilag úgy éreztem, mint akit beoltottak. Már akkor, hallgatóként is úgy éreztem, hogy ez egy hivatás. Nem kötelező dologként fogtam fel a tanulmányaimat, hogy csak az a lényeg, hogy legyen egy diplomám, amit aztán félre tudok tenni. Nem. Csak szívvel-lélekkel, teljes odaadással lehet tanulni. Nagyon sokat tanultam és kaptam az oktatóimtól, többek között a hivatástudatot is, ami elmélyült bennem. Az évek alatt olyan impulzusokat észleltem, amik inspiráltak arra, hogy a kulturális szférában van a helyem.
Mivel foglalkozol jelenleg? Mik a fő feladatait, célkitűzéseid?
Jelenleg egy megváltozott munkaképességű személyeket foglalkoztató cégnél dolgozom home office-ban. Azt tudni kell, hogy vezető egyéniség vagyok, aki képes és szeret önállóan dolgozni. Hivatalosan csoportvezető vagyok, de a korábbi munkahelyemmel ellentétben, ahol valóban vezetői szerepben érvényesülhettem, itt csak papíron töltök be ilyen szerepet. Emiatt már többször kerültem konfliktusba a főnökeimmel, nem értik, miért nem találom itt a helyem.
Ugyanakkor vannak olyan tevékenységek, amelyekben látom, hogy mennyire szívesen dolgozol. Gondolok itt akár csak az olvasásnépszerűsítésre vagy arra, amikor gyerekekkel foglalkozol…
Igen, a szakdolgozatom témája az olvasásnépszerűsítés. Az évek alatt az egyik kedvencemmé vált ezen a területen a papírszínház. Ez egy vizuális, teljesen a képalkotásra alapuló mesemondás. Egy új módszer. Nem hagyományosan olvassuk fel a meséket, hanem vizuálisan, térben is megjelenítjük. Nem véletlen az elnevezés, olyan, mintha egy kis színházban lennénk a gyerekekkel. Vizuális típus vagyok, a képekre koncentrálok. Ők is fókuszálnak, érdekli őket a történethez fűzött kép. Igyekszem őket bevonni és megkérdezem tőlük, mit gondolnak, mi következhet ezután vagy vajon kinek van igaza a mesében. Nagyon jó dolognak tartom, hogy ezáltal ők is megnyilvánulhatnak, elmondhatják a véleményüket, fejleszthetik fantáziájukat. Hallássérültként szeretném ezt olyan célcsoportnak is közvetíteni, akiknek eddig ilyenben nem volt részük. Voltam már résztvevő megfigyelő egy iskolában. Nagyon aranyosak, nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, látni, ahogy tanulnak. Egy másik terület még, ahol igazán úgy érzem, hogy otthon vagyok, az a kutatócsoport. A témánk a hallásérültek társadalmi beilleszkedése. Ezek mind szívemhez közeli dolgok. Nem kérésre, nem kötelességből, hanem szívből csinálom. A gyerekektől kapott szeretet boldogsággal tölt el, ahogy az is, hogy tudok másoknak segíteni. Ezt érzem küldetésemnek.
Az életed során te is megtapasztaltad azt a támogatást, amit most te nyújtasz az embereknek? Mi vitt előre abban, hogy végül három diplomát már megszereztél és most éppen a negyedik megszerzése is folyamatban van?
Saját magam, ez belülről fakad, de nagyon sokat segít a családi háttér. A férjem is támogatott abban, hogy tanuljak, hogy azon a területen dolgozzak, amit szeretek. Ha én jól érzem magam, akkor neki is jó. Legfőbb támogatóm még a fiam. Nem sokkal azelőtt, hogy ő jelentkezett a jogi egyetemre, elvesztettem édesanyám. Akkor szörnyen mély ponton voltam, amit a fiam is észrevett és nem szívesen látott ilyen állapotban. Azt mondta: Anya, neked tanulnod kell! Ezután 180 fokos változást vett az életem. Átalakult a gondolkodásmódom, én is elértem eredményeket, optimistává váltam, felismertem a rejtett értékeimet és rájöttem, hogy ezeket van lehetőségem érvényesíteni. Éreztem, hogy még kell tanulnom, hogy valamiért kell tanulnom. Tudom, hogy nem hiába vannak azok, amiket eddig tettem és amiket még ezután tenni fogok. Az egész életemet, munkámat az innováció jellemzi. Nem már ismert, megszokott dolgokat prezentálok, hanem olyat, ami teljesen egyedi. Mindig újat szeretnék létrehozni, olyat, amit más még nem próbált. Mindegy, hogy éppen verset írok vagy képet festek, vagy létrehozok egy új projektet. Most éppen speciális képzésigényű tanulók számára dolgozok ki egy egyedi formában megvalósuló mese-és olvasásnépszerűsítést, ami kifejezetten az ő korosztályuknak, az ő igényeik szerint készült a papírszínház eszközével. A kreativitásom, az innovativitásom, a szorgalmam mind az édesanyámtól örököltem, aki egy innovációjáért a ’70-es években kapott akkor 75 000 Ft-ot.
Milyen nehézségekkel szembesültél hallássérültként régen és milyenekkel most? Milyen lehetőségeid voltak akkor és milyenek ma?
A múlt rendszerben teljesen más volt az élet. Nekem nagy nehézség volt, hogy rendes hallókészülék nélkül kellett tanulnom. Abban az időben csak analóg készülék volt, ami felerősítette a hangokat, a csengőt például meghallottam, azt is, ha hangosabban mentek az autók, de a beszédet egyáltalán nem értettem. Csak a megmaradt hallásmaradványomra és a szájról olvasás képességére hagyatkozhattam, így tudtam kommunikálni az emberekkel. A látásomnak, a megfigyelőképességemnek fejlődnie kellett, hogy ezt a hiányt pótolja. Bár értek negatív impulzusok, amiért nem úgy hallok, mint a többiek, megtanultam ezzel együtt élni, áthidaltam a nehézségeket. Nyilván megérzi az ember, még ha a háta mögött is bántják, de ez is inkább megerősített, minthogy gyengített volna. A rendszerváltás után, ’95 körül jöttek be a modern hallókészülékek. 44 éves voltam, amikor az első ilyet kaptam, ami valóban bevált. Meglepődtem, hogy hallom, ahogy a gyermekeim a szobában beszélgetnek. A hallókészülékem persze rengeteget fejlődött azóta, ma ez segít, hogy teljes életet élhessek.
Milyen a kapcsolatod a művészetekkel?
A művészet nagyon szép terület, az egyik kedvencem. Kiskorom óta nagyon szeretek rajzolni. A rajzolással képes az ember elmélyülni a saját világában, képes kirajzolni magából az érzelmeit vagy azt, amit nem tud elmondani. Édesanyám is hamar felismerte a tehetségem ezen a területen, amikor pedig középiskolába mentem, választhattam volna akár a művészeti tagozatot is, de a rajzfelvételitől féltem, ezért inkább azt mondtam neki, hogy az általános tagozatot választom. Felnőtt koromban kezdtem el verseket írni. Amikor hirtelen ihletet kaptam, gyorsan felírtam egy papírra, csak sajnos nem vettem elég komolyan. Jobb lett volna, ha egy kis füzetbe írom, hogy mint egy gyűjtemény maradjon meg. Ha egy olyan közegben vagyok, ahol jól érzem magam, olyan inspirációt kapok, hogy érzem, hogy írnom kell. Megfigyeltem, hogy inkább az esti órákban jön az ihlet, amikor minden lecsendesedett és már majdnem alszom, de ilyenkor akár 5 perc alatt képes vagyok kiírni magamból a gondolataimat egy akár 4-5 versszakos versben is. Nem is nagyon kell gondolkodnom rajta. Nem magamról írok, az embereknek szeretnék üzenni általuk. Írtam már verset az unokáimnak, a lányomnak, most legutóbb pedig a fiam esküvőjére. Irodalomórán is nagyon szerettem a verseket, de nem gondoltam volna, hogy valamikor amatőr szinten én magam is verseket fogok írni. Az irodalom, a képzőművészet, a fotóművészet, a tánc, a zene mind közel állnak hozzám. Van egy ukulelém, azon szoktam játszani, illetve nemrég vettem születésnapomra egy szintetizátort, amit fülhallgatóval használok.
Utolsó kérdésem pedig a blogomhoz stílszerűen az lenne, hogy mit jelent számodra a katarzis?
Leginkább a versírásnál érzem a katarzist, amikor megdöbbenek egy-egy vers születésén. Ha megfigyelted a verseimet, nálam mindig a versek végén van a csattanó, a lényeg. Katarzisként élem meg, amikor tudom, hogy sikerült kiírni magamból, ami belül van, olyan szinten, hogy azt érzem, ezt meg kell osztanom, mert van benne valami erő. Sokszor azért vagyok nyugtalan, mert olyan sok minden van bennem, hogy meg kell találnom a megfelelő időt, a megfelelő helyet, hogy ezt ki tudjam magamból adni. Kell egy olyanfajta érzelmi állapot, ami arra ösztökél, hogy írjak. A versírás folyamata egy érzelmi hullámvasút számomra. A katarzis a legmagasabb szint, amit egy nyugalmi állapot követ ezen a skálán.