Hála

Mosolyogva integető kecskepásztor, a házak előtt családi, baráti társaságok kedves köszönése fogadott bennünket Madeira szigetén, Santanában. A helyiek vendégszeretete mégsem csak ennyiben merült ki.
A szállodai bejelentkezésre várva a húgommal épp a tájat csodáltuk, amikor észrevettük, hogy a mögöttünk álló ház garázsából kilépve egy idős férfi egy köteg banánt mutat felénk. Értetlenül néztünk össze a húgommal, majd megkérdeztem angolul a bácsit, hogy el akarja-e adni a banánt. 
-No english, no english – volt a válasza.
Sajnos nem beszélek portugálul, de eszembe jutott, hogy talán a spanyol comprar (vásárolni) szót ő is megérti. Hozzá “olaszosan” a pénzre utaló gesztikulációval zártam össze az ujjaim. Ez látszólag sikeres volt. 
-No, no – szólalt meg határozottan a férfi és közelebb lépve átadta a gyümölcsöt. Legalább a köszönöm szót ismerem portugálul is, így gyakran ismételt obrigadákkal fejeztem ki köszönetünket. 
Úgy éreztem, mintha mennyei mannát kaptunk volna, ugyanis aznap még semmit nem ettünk és nem sokkal előtte arról beszéltünk, hogy a bejelentkezés után átsétálunk a városon, hogy betérjünk a legközelebbi boltba vagy étterembe. 
Amikor erre a képre nézek, mindig hálát érzek. A már-már Latin-Amerika dzsungeleit idéző zöld táj és a madeirai házi termesztésű banán felidézi a véletlenekkel tarkított nagyszerű utunk legszebb pillanatait. A világ egyik legszebb országába juthattam el tavaly novemberben és az ott szerzett élmények sok héttel az utat követően is hatással vannak rám. A hétköznapokból mindig jó érzés kiszakadni, amikor pedig a csodálatos tájak és a remek társaság mellett az ott élő emberekre, a velük való interakciókra is szívesen emlékszem vissza, az felér számomra egy katartikus élménnyel is.

Szólj hozzá!