A mindenki által jól ismert történet színházi musical változata a vártnál sokkal erősebb hatással volt rám. Ha kisgyerekként ültem volna ott, valószínűleg tátott szájjal bámultam volna az előadást. Ha megtudtam volna, hogy másnap iskolába kell mennem, nem pedig újra megnézni a Szépség és a Szörnyeteget az Operettszínházban, sírtam volna. Most, felnőve is sírtam, de a felvonások alatt. A könnyek okozója pedig a meghatottság és a katarzisélmény volt.
A Szépség és a Szörnyeteget látnia kell kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Látni, ahogy Belle (Széles Flóra) hangulatos francia kisvárosi életét éli, aztán ahogy feláldozza szabadságát édesapjáért (Magócs Ottó), majd rájön, hogy az őt fogságba ejtő ijesztő és zord Szörny mögött valójában egy jóképű herceg (Szentmártoni Norman) bújik meg. Szerelmük létrejöttét segíti Kannamama (Polyák Lilla), az elbűvölő Csészike (Holló-Zsadányi Norman), Monsieur Kanóc (Bálint Ádám), Mister Ketyegi (Peller Károly), Madame de la Nagy Böhöm (Sz. Nagy Ildikó) és Babette, a portörlő (Kékkovács Mara). Az antihős, Gaston szerepében Czuczor Dávidot láthattuk a színpadon november 5-én.
Az előadásban egyértelműen és talán nem meglepő módon a Szörny volt a kedvencem, izgalmas karaktert láttam benne kibontakozni. Rémisztő, rideg, majd gyámoltalan és szerethető. Közben valahogy ő is megtanult szeretni. Az első felvonás végén egyértelműen az i-re tette a pontot a Nincs szépség a földön c. dalával. Szentmártoni Norman átélve és csodálatosan énekelt.
Széles Flórától tavasszal már hallottam a Változtam c. dalt egy jótékonysági koncerten. Ahogyan akkor, úgy most is nagyszerű volt. A legnagyobb hűha-élményem pedig akkor jelentkezett, amikor végigkövethettem a Szörny herceggé alakulását. Érezni lehetett, ahogy megfagy a levegő a nézőtéren és csak ámulva nézzük és várjuk, hogyan kerül le a Szörny lét súlyos terhe a színészről és hogyan lép elő immár hercegi jelmezben. Zseniális színpadi megoldást figyelhettünk meg. Érzelmi, esztétikai és vizuális látványban egyaránt kiváló jelenet volt, igazi katarzisforrás.
A humort kedvelő nézők sem csalódhatnak, ha megnézik a musicalt, amely nincs híján szóvicceknek és helyzetkomikumoknak sem. Ráadásul mindezek főképp a Peller Károly által megszemélyesített Mister Ketyegi köré épülnek.
A díszlet tetszett, a jelmezeket lenyűgözőnek találtam. Bár láttam már monumentálisabb előadásokat, az egész varázslatos volt és ámulatba ejtő. Olykor megnevettetett, megsiratott, elgondolkodtatott. Az én agytekervényeimet például akkor dolgoztatta meg, amikor elképzeltem, hogy egy újragondolt Szépség és a Szörnyeteg feldolgozással milyen remek módon lehetne megjeleníteni a Stockholm-szindrómát. Ugyanis nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a bájos és ártatlan mesei történet mögött valaki a házában tart egy másik személyt úgy, hogy először az nem akar ott lenni.
Belle tulajdonságai közül egyedül a makacsság az, amit negatívként mutat be az előadás, ezáltal számomra kevésbé hiteles jellem. Ahogyan, ha racionálisan nézem, az is naiv elképzelés, hogy valaki tényleg képes beleszeretni egy szörnybe. A színházban, ahogyan a mesékben, nem keresem a rációt. Szeretném elhinni, hogy nemcsak azt lehet bemutatni, amit tapasztalok a világban, hanem annak egy idealizált verzióját is. Ha egy kedves mesemusical megtekintése után hazafelé azt mondja az anyuka a kislányának, hogy megnézik majd a rajzfilm verziót is, mert az is nagyon fog tetszeni neki, akkor már megérte. Ezt hallva az jutott eszembe, hogy ezért is egy csoda a színház.